A vezető rockmagazinok már mind megjelentették Lennon-mellékletüket, és már a boltokban és a Zeneáruházban is van egy új válogatás-CD is a híresebb dalaiból. Halála napján, december 8-án megemlékeznek róla szerte a világban, Yoko Ono például most először nem a Dakota-házban fogja tölteni ezt az estét egy szál gyertya társaságában, hanem Londonban vesz részt Lennon-emlékprogramokon.

A volt Beatles-frontemberről cikket írni egyszerre nagyon hálás és hálátlan feladat. Hálás, mert mindenki ismeri és elismeri Lennont, hálátlan, mert megjelent már róla egy könyvtárnyi könyv, elemezték már életét és munkásságát mindenféle lehetséges szemszögből, sok újdonságot már nem igen lehet hozzátenni a képhez. Mindenki ismeri Lennont, sőt mindenki több Lennont is ismer. Hányfajta Lennon-kép is él az emberekben egyáltalán? Legszerényebb számítások szerint is legalább négy. Van ugye az öltönyös, gombafejű, whiskykólás-Lennon, van a bajszos, pszichedelikus, acid-Lennon, van a szemüveges, békeharcos, Imagine-Lennon és van a vékony nyakkendős, visszatérő, New Wave-Lennon. A haladóbbak persze érzik még a nagyon fiatal, kacsafrizurás, bőrdzsekis, teddyboy-Lennont, a szakállas hippi-guru Lennont vagy épp a farmerdzsekis, napszemüveges, szuperkúl-newyorker Lennont.

John Lennon kétségtelenül a modern kultúra egyik legnagyobb ikonja. Szülővárosában repülőtér viseli nevét, a ház, amelyben felnőtt ma már múzeum, szobra áll többek között Liverpoolban, Havannában, La Corunában. John Lennon nagy vihart és botrányt kavart, amikor 1966-ban egy interjúban azt mondta, hogy a Beatles népszerűbb Jézus Krisztusnál. Ha most valamelyik zenész azt mondaná, hogy ő népszerűbb lesz John Lennonnál, akkor alighanem mindenki csak szánakozó pillantásokat vetne rá. Lennon legendája, mítosza évről évre csak jobban növekszik, és tényleg nem tudni, milyen méreteket ölt majd még a jövőben.

Azért érdekes, hogy nem volt ez mindig így. Nem túl ismert történet, de tény, hogy 1977-ben - abban az évben, amikor a Clash arról énekelt, hogy "No Elvis, Beatles and The Rolling Stones" - a liverpooli városatyák elutasították azt a javaslatot, hogy a város állitson emlékművet a Beatlesnek. Aztán három év múlva útjára indult Mark David Chapman pisztolyából a rocktörténelem öt leghíresebb golyója, és minden megváltozott. De most inkább hagyjuk ezt, tekintsünk el attól, hogy Lennon mekkora békeharcos, messiás, mártír és forradalmár volt. Legyen ez egy zenei megemlékezés és próbáljuk kihámozni a személyéhez ragadt kultusz alól valahogy Lennont, a dalszerzőt.

Bár ezt a mai napig sokan hajlamosak megkérdőjelezni, Lennon jó zenész volt. Mindenekelőtt remek rockhangja volt, és kiválóan értett a frappáns és hatásos melódiákhoz. Ő volt a csavaros eszű rockcinikus a Beatlesben, remekül kiegészítették egymást a költői lelkületű, popérzékeny McCartneyval. Kezdetben Lennon volt a vezér, a Hard Day's Night egyértelműen az ő lemeze, és 1967-ben tulajdonképpen ő vitte be a zenekart az acid-erdőbe is. A Beatles-sztoriból legyen elég ennyi, úgyis mindenki ismeri, koncentráljunk inkább a szólóévekre.

A zenekar hivatalosan 1970-ben oszlott fel, de kis túlzással mondhatjuk azt, hogy Lennon leválása már valahol 1966 körül elkezdődött. Ekkor találkozott ugyanis először egy japán, avantgard művésznővel, akit Yoko Onónak hívtak. Kapcsolatuk két év múlva lett teljes, 1968 novemberében adták ki együtt az abszolút hallgathatatlan Two Virgins című lemezt. És az igazi botrányt még csak nem is a számok minősége okozta, hanem a borító, amelyen meztelenül áll a művészpár. 1969-ben össze is házasodtak, és egy amszterdami hotel ágyában fogadták az újságírókat, így tiltakozva a háború ellen. A Give Peace A Chance című béke-himnuszuk Plastic Ono Band néven került forgalomba és lett siker az Atlanti-óceán mindkét partján.

Ebben az évben egyébként 3 albuma jelent meg a házaspárnak, de igazán figyelni inkább Lennon második ex-Beatle kislemezére, a megrázó és drámaian hideg Cold Turkey-re érdemes. A dal arról szól, hogy milyen érzés, amikor jönnek a heroinelvonás tünetei. "Jó fiú leszek, csak ezt ússzam meg, megígérek mindent, csak húzz ki ebből a pokolból" - énekli Lennon, és szinte érezni, ahogy kiveri a hideg veríték.

Az 1970-es évtizedet szintén egy zseniális kislemezzel kezdte meg. Az Instant Karma című dalt egy nap alatt írta és vette fel Phil Spector producerrel. "Mégis, mi a halált képzelsz, ki vagy? Egy szupersztár? ... Szedd már össze magad, és csatlakozz az emberi fajhoz." - Lennon nagyon mérges és nagyon spontán, brutális és őszinte, élete egyik legjobb formáját hozza. 1970-ben már csak egy albummal rukkolt elő John Lennon és a Plastic Ono Band. A cím nélküli lemezt máig Lennonék kreatív csúcspontjának tartja a kritika.

Ezen mondjuk lehet vitatkozni, de tény, hogy rájöttek a sikeres receptre: jobb, ha nem ők meztelenkednek a borítón, hanem inkább a lemez hangzását csupaszítják le. A következő évben jött az a dal, amelyet mindenki ismer és leginkább azonosít Lennonnal (az Imagine) és a hozzá kapcsolódó lemez. Lennon itt is Spectorral dolgozik össze, és bemutatja, hogy egy albumon belül tud kőkemény is lenni (a How do You Sleep egy beszólás McCartneynak), és szorongani is rendesen (féltékenység szülte a Jealous Guy című szám szövegét, maga a dallam régebbi).

1971-ben Lennon New Yorkba költözött Yokóval, és 1975-ig még négy lemezt készített. Az 1972-es agitpop és koncertlemez Some Time in New York City-nek és az 1973-as stúdió album Mind Games-nek is vannak jó pillanatai (sőt, ez utóbbiról a címadó dal és a Meat City kifejezetten nagyon jó pillanat), de albumként egyik sem tökéletes. Lennon kicsit kimerült, Yokóból ideiglenesen elege lett, kivett némi kattanási szabadságot, elköltözött Los Angelesbe, és olyan nehézsúlyú züllöttekkel múlatta az időt, mint Ringo Starr, Harry Nilsson vagy Keith Moon. 1974-ben úgy tűnt, újra megtalálja magát, a Walls and Bridges album első lesz a listán, ahogy a nagyon eltalált Whatever Gets You Thru the Night című kislemez is. Mint később kiderült, ez a dal lett élete egyetlen No. 1 kislemeze, vagyis nagyobb sikert ért el, mint az Imagine, amely megjelenésekor "csak" a második helyig jutott. A dalban egyébként Elton John veri a zongorát, és az ő vendégeként állt utoljára koncertszínpadon is Lennon, 1975-ben a Madison Square Gardenben.

Az önbizalmát visszanyert művész 1975-ben felidézi teddy boy fiatalkorát, Rock and Roll címmel kiad egy feldolgozás albumot rock'n'roll klasszikusokból. Ritka tehetségre utal, ha egy zenész egy amúgy is hibátlan számból tud még jobbat csinálni. Lennonnak ez sikerült, a Leiber-Stoller szerzőpáros Stand By Me c. dalát tökéletesen formálta saját magára.  E lemez után viszont hosszú csend következett. Ono terhes lett, Lennonnak meg terhes lett az egész rocksztár-szerep, rájött, hogy otthon ülni családapaként milyen jó, hiába jelent meg egyszer az ajtóban McCartney egy szál gitárral, őt is elküldte valami olyan szöveggel, hogy már nem 1956-ban vagyunk, hogy csak úgy váratlanul beugorjunk egymáshoz.

1980-ban viszont valaki más állt már a Dakota-ház előtt, aki meg azt hitte, 1968 szelleme tart majd örökké. Az egykori forradalmárnak egy Mark David Chapman nevű gyakorló elmebeteg nyújtotta be a számlát meghiúsult illúzióiért. Lennon éppen jól volt, éppen visszatért egy kellemes albummal, a Double Fantasy c. lemezzel (na, jó, kellemes, ha az ember kiprogramozza az Ono-dalokat, meg a Beatiful Boy-t), éppen a stúdióból jött hazafelé, ahol már az újabb lemezén dolgozott.

Tragikus halála megrázta az embereket. A (Just Like) Starting Over című dala halála után első lett Angliában és az USA-ban is, majd 1984-ben megjelent tőle a posztumusz Milk and Honey album is. 40 éves volt, amikor meghalt, még tényleg lett volna ideje rengeteg. Hogy mit alkotott volna a 80-as, 90-es években, azt már sosem tudjuk meg, a sors közbeszólt, mert a sors már csak ilyen. 1980. december 8-án a világ elvesztett egy rendkívül fontos és tehetséges zenészt. És nyert egy legendát.