Az egykori gombafejűek tinilányok őrjöngése közepette hódították meg a világot, végleg beírva magukat a rocktörténelembe. Az 1980. december 8-i dátum pedig világraszóló gyásznapot eredményezett.

Nézzük a részleteket:
Két nappal a tragikus esemény előtt, délután a United Airlines Chicagoból érkező 904-es menetrendszerinti járatával New Yorkba érkezett egy bizonyos Mark David Chapman nevezetű fiatalember. Ott-tartózkodása ideje alatt többször "dekkolt" a Dakota-háznál John Lennonra várva, de sosem bizonyult elég türelmesnek, így még a találkozás előtt távozott.

A szemüveges, kövérkés fiatalember nem volt John Lennon rajongó. Sőt, fejében gyilkos terveket forgatott, mégis meglehetősen nyugodtnak mutatkozott. Ráérő idejében egyik szállodából a másikba költözött, sétálgatott, és sokadszorra is meg szerette volna vásárolni kedvenc és már számos alkalommal olvasott könyvét, Salinger Zabhegyezőjét, ám éppen nem volt szerencséje.

December 8-án délelőtt 10-kor kelt fel, lezuhanyozott, s elindult a Nyugati 72. utcán, hogy a Dakota-épület előtt várja meg a híres zenészt. Mivel az még nem hagyta el az épületet, volt ideje kényelmesen megebédelni, melyre meginvitált két lányt az ott ácsorgó rajongók közül. Lennon még mindig nem mutatkozott. Chapman tovább várt, közben megismerkedett egy ott lézengő amatőr fotóssal, ki szintén hírességekre vadászott. Paul Goresh már nem volt ismeretlen a ház alkalmazottai számára, hiszen ők Fat Dave néven már jól ismerték.
Amikor egy Chevrolet dzsippel Lennon fia, Julian érkezett meg, még Chapmant is bemutatta neki, aki pár protokolláris mondatot is váltott a fiúval, majd kabátja zsebéből elővette könyvét, s olvasni kezdett.

Eközben Lennon Annie Leibovitz-cal, az ismert fotóssal dolgozott a hetedik emeleten. A Rolling Stone-ban megjelenő cikkhez készítettek felvételeket. A fotózás délben ért véget, délután ötkor John és Yoko megjelentek a Dakota-ház kapujában, hogy limuzinjukkal a Record Plant stúdióba menjenek. Mivel az autó késett, a járdán kellett várakozniuk, ahol a rájuk váró rajongóknak Lennon autogramokat osztott. Chapman is kapott aláírást: "John Lennon, 1980. december." Goresh közben vadul kattogtatott fényképezőjével, s az a kép, melyen a néhány órával később gyilkossá vált Chapman és az áldozattá váló Lennon közösen szerepelt, hamarosan az egész világot bejárta. Chapman akkor nem tett semmit. Zavarban volt, Lennon jelenlétében valósággal lebénult. Csak akkor tudott megszólalni, amikor Lennonék autója már eltűnt a forgalomban. 

Nem sokkal később a ház előtt összeverődött rajongók is elmentek, s már csak Goresh és Chapman maradtak az épület előtt. Goresh fél kilencig kitartott, aztán búcsúzni készült, de Chapman figyelmeztette: "Én a helyedben várnék még. Soha nem tudhatod, hogy látod-e még valaha. Történhet valami...." De Goresh nem hallgatott rá és távozott.

Lennonék limuzinja 22:50-kor érkezett vissza a Dakota-ház elé. Elsőként Yoko szállt ki, majd John, kezében egy kazettás magnóval. Amikor Yoko elhaladt Chapman mellett, a fiú odaköszönt neki: "Helló!" Aztán Lennon is odaért mellé. A többi már lassított felvételként történt: Chapman két lépést tett előre, kabátzsebéből elővette pisztolyát, tüzelőállásba helyezkedett, majd halkan megszólalt: "Mr. Lennon?!" John néhány lépésnyire a bejárattól félig megfordult, amikor a háta mögött 7-8 méterre álló Chapman tüzelni kezdett. Az első két lövés hátulról, mellmagasságból érte és megpördítette az áldozatot. Aztán a következő két lövedék a vállán találta el, az ötödik pedig célt tévesztett.

Chapman, miután kilőtte a tárat, leeresztette a kezét, és kísérletet sem tett a menekülésre, pedig az alig néhány méternyire lévő metróállomás labirintusában könnyen eltűnhetett volna. De Ő nem menekült, még csak nem is mozdult. Csak állt, s várt. Lennon golyókkal a testében még néhány lépést haladt előre, kinyitotta a bejárati ajtót, elbotorkált a közeli irodáig, ahol arcra borulva a földre rogyott.

Az épületben Jay Hastings volt az éjszakai portás. A fiatal férfi éppen újságot olvasott, amikor meghallotta a lövéseket, majd a betört ablaküvegek csörömpölését. Mire felocsúdott, már a halálra vált, sikoltozó Yoko rohant be. -"Johnt lelőtték!"- kiabált hisztérikusan, majd letérdelt férje mellé, és kezébe vette annak fejét. Hastings értesítette a legközelebbi rendőrőrsöt, kabátjával betakarta a remegő Lennont, a sebek elkötözéséhez pedig valósággal letépte nyakából a nyakkendőjét. Közben az áldozatnak már szájából és melléből is bugyogott a vére. A szemei nyitva voltak, de már üvegesedtek. Aztán hirtelen hányni kezdett: még több vért és húsra emlékeztető pépes anyagot öklendezett, miközben Yoko eszelősen orvosért kiabált. 

Kint Chapman a földre dobta a gyilkos fegyvert, majd a Zabhegyező hőséhez hasonlóan ő is levette kabátját, lábához tette, hogy az érkező rendőrök láthassák, fegyvertelen. Majd tovább várt, s tovább folytatta az olvasást. Ekkor a közeli utcából már hallatszottak a rendőrautók szirénái. Mark David Chapman semmi ellenállást nem tanúsított, amikor megbilincselték.


Bent Lennon már vérébe fagyva feküdt a földön. A rendőrök felfelé fordították és az egyik rendőrautóhoz vitték, hogy megpróbálják minél előbb kórházba szállítani. A járőrkocsi hátsó ülésére tették be. A járőrkocsi a Columbus sugárúton őrült sebességgel, villogva, szirénázva hajtott át a pirosokon, majd az 58.utcáról bekanyarodott a Roosevelt kórház elé, ahol az ügyeleti osztály sebészei már a bejáratnál megkezdték az újraélesztést, pedig már az első pillanatban látták, hogy az reménytelen. 

Az életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfit külön zárkában helyezték el a New York állambeli Attica városban, az állam egyik legbiztonságosabb börtönében. A közelmúltban büntetésének csökkentését szerette volna elérni, ami ellen a rajongók és az özvegy persze hevesen tiltakoztak.

A most 49 éves férfi a törvények értelmében 20 év után kérelmezheti büntetésének csökkentését, amit az elítélt már több ízben meg is tett. New York Állam Kegyelmi Bizottságának szóvivője megerősítette, hogy 2004. októberében több más elítélttel együtt Chapman is jelentkezett az esedékes kegyelmi meghallgatásokra. A börtön feljegyzései szerint a "rendkívül jó magaviseletű" rab kérelmét már ezt megelőzően kétszer (2000-ben és 2002-ben is) megtette, de a bizottság mindkét alkalommal azzal az indokkal utasította el kérését, hogy egy szabadlábra helyezés "csökkentené tette súlyát". Az indoklásban arra is utaltak, hogy bár a gyilkos az elmúlt húsz évet rendkívül szigorúan ellenőrzött körülmények közt töltötte, semmiképp sem megjósolható a jövendőbeli viselkedése, ha szabadon engednék.